Fordította: Tóth Eszter
2. lépés: Testdiagnózis (pl. hara- vagy hátdiagnózis)
A diagnózis folyamatának egy fontos és nagyon hasznos része, amikor a testet egy célzott érintéssel arról kérdezzük, hogy milyen állapotban van az az ember.
Úgy tűnik, hogy a test minden helye komplett információkat tárol egy ember jelenjéről és múltjáról. Minden esetre bizonyos információkhoz nagyon könnyen hozzá lehet jutni a test bizonyos részein. Mivel sok különböző hagyományos kultúra úgy tartja, hogy a hara az ember valódi szituációjának a tükre, nem csoda, hogy ez a terület nagyon alkalmas arra, hogy egy partner élethelyzetéről átfogó és mélyreható benyomásokat szerezzünk.
Másrészt a shiatsu-gyógyász tudása és tapasztalataira építve olyan belső állapotot hoz létre önmagában, mely megkönnyíti számára, hogy releváns benyomásokat nyerjen.
Azonban, hogy a potenciálisan végtelen számú információból melyik jut el hozzá, leginkább attól függ, hogy milyen kérdésre keres választ? A rendszer, amelyet ehhez használ, az érdeklődése, az egész élettapasztalata, a belső békéje és tere, amelyet önmagában megtalál, ahhoz, hogy el tudjon fogadni bármit, amit talál, és még sok más dolog tudatosan vagy tudattalanul belefolyik a kérdésfeltevésbe és az észlelésbe. Emiatt aztán pl.a hara-diagnózisban más-más kezelők ugyanannál a személynél nagyon különböző válaszokat kaphatnak.
Nem szeretnék most sem a hara diagnózis különböző lehetséges technikáiba sem a különböző hagyományok által használt rendszerekbe belemenni. Ez egy ilyen cikk keretein belül túl nagy jelentőséget tulajdonítana a diagnózis ilyenfajta részaspektusainak. Ezen kívül pedig jobb, ha az ember ezeket egy képzett tanár segítségével egy szemináriumon tanulja meg. Annyi azonban bizonyos, hogy sok tapasztalat kell hozzá, hogy pl. a hara-diagnózisból megbízhatóan kinyerjük a legfontosabb információkat, melyekre szükség van egy jó kezeléshez. Azt mondják, hogy legalább 20 évre van szükség ahhoz, hogy a TCM pulzusdiagnózisát megtanulja az ember. A hara- vagy hátdiagnózisra biztosan ugyanez érvényes.
Shiatsu-gyógyászként érezni szeretném, hogy mit mond annak az embernek a harája, aki hozzám jön. Tudni szeretném, milyen további információkat tartogat kiegészítésképp azokhoz a benyomásokhoz, amiket már megszereztem, és amelyeket nem ritkán kiegészít, vagy akár teljesen a feje tetejére állít a hara-diagnózis. Ezért ritkán hagyom ki a diagnózisnak ezt a fázisát – túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy erről lemondjak.
Két aspektus érdekel leginkább a testdiagnózisban (a lehetséges információk sokaságából): egyrészt fontos dolgokat tudok meg az egyes energetikai szervek aktuális állapotáról, érzem, hogy az embernek mely részei kívánják leginkább a kezelést, vagy nyitottak leginkább az érintésre, esetleg melyek vannak különleges rezonanciában egymással. Amikor arról van szó, hogy egy kezelésben megtaláljuk a világos fókuszt, nem lehet eléggé nagyra értékelni a hara- vagy hátdiagnózist.
Másrészt az itt általában diagnosztikus kritériumokként megnevezett fogalmak, mint kyo és jitsu, nem tudják kielégítően leírni a benyomásaimat. Az érintésben sokkal tovább mennek az érzékeléseim, mint ez a 8 betű. Sokkal inkább az érdekel, hogy megérezzem az embert minden egyes testrészében, az élethelyzetét, az örömét, a szeretetét, a vágyait, a félelmeit, a stresszt vagy a kimerültséget. Ide tartozik pontosan az, hogy nyitottak legyünk a keletkező rezonanciákra, anélkül, hogy tudnánk mi következik. Számomra az, hogy hagyjuk magunkat meglepni, a shiatsu kezelés leggazdagítóbb momentumai közé tartozik.
Ellentétben egy széles körben elterjedt dogmával, semmiképp sem azért alkalmazom a hara- vagy hátdiagnózist, hogy megtudjam, mit is kellene a kezelésben csinálnom. Sokkal inkább értékes kiegészítő információkat bocsátanak rendelkezésemre, melyek a már bennem kialakuló képet egészítik ki, segítenek a tisztánlátásban és az érzékelésben. Támogatnak a munkámban – semmiképp sem diktátorok, akiknek követnem kell az utasításait. A kiegészítő információkat csak akkor követem, ha az helyesnek tűnik. De megvan a szabadságom, hogy egy másik benyomást kövessek, amely számomra fontosabbnak tűnik adott pillanatban. A hara- vagy hátdiagnózis lehetőség, nem pedig teher. Élő részei a diagnózis folyamatának.
3. lépés: Beleérezni/belenézni a testbe (ún. egésztest-szkennelés)
Emögött a számomra kissé túlzottan technikai fogalom mögött a shiatsuban a diagnózis egy nagyon érdekes és tényleg izgalmas része rejtőzik. Ennél a shiatsu gyógyász azt a tényt használja, hogy habár a fizikai test szilárd, és egy világos és nehezen áthatolható határvonallal elválik a környezetétől, realitásunk energetikai szintjén azonban a test egy energetikai tér, melybe a figyelmünkkel beléphetünk.
Egy ember figyelme egy energetikai tér, melyet a mindennapokban is tudatosan irányítunk vagy tudattalanul irányul valamire. Így pl. lehetőségem van figyelmemmel a saját testembe belépni. (mert mondjuk valahol éppen fáj és át akarom érezni, milyennek érződik belülről)
Ahogy azt más helyeken már leírtam („belső technikák – Kí-projekció” és „meridiánmentes shiatsu – egy helyi shiatsu lépései”), nem fog az ember semmi különöset érezni vagy látni, különösen akkor nem, ha először csinál ilyet. Azonban, ha figyelmével az adott testrésznél marad, bizonyos idő elteltével különbségek észlelhetők a térben. Mindig valamiféle mintákat lehet felismerni, mert az energetikai mezők mindig rendszerezettek. Világosan megformázódnak, soha nem maradnak formátlanok vagy kuszák. Az észlelt mintákkal egy shiatsu-gyógyász közvetlenül tud dolgozni, legyen az fizikai érintés által vagy csupán tiszta figyelemmel. Az energetikai mező mindegyikre reagál, és a kapcsolat révén észlelhető a változás.
Az érintett testben reakció jön létre, mely érezhető. Például a saját testem „bejárásánál” lehetséges, hogy a fájdalom helyét többé-kevésbé pontosan be tudom határolni, hogy a terület netán felmelegszik, vagy valamiféle ellazultság lép fel.
Ezek szerint lehetséges a figyelemmel megérinteni a test belsejét, és ez az érintés kivált egy mind az érintett mind az érintő számára érezhető reakciót. Tanítás közben egyébként nem ritkán történik olyan, hogy azok a résztvevők, akiknek belenéznek a testébe, arról számolnak be, hogy érzik, hol van adott pillanatban a figyelő személy figyelme.
Az itt leírt technikának semmi köze a kezelt és gyógyító egyfajta romantikus összeolvadásához. Sokkal fontosabb, hogy a résztvevők energetikai mezői önállóak maradnak, azaz nem keverednek. Csak így maradhat a gyógyító figyelme tiszta és világos.
Az ellazult és fókuszált figyelem tapasztalatom szerint a shiatsu egyik legfontosabb eszköze, és egy hatékony fizikai érintés alapja.
Persze a figyelemmel való érintés diagnosztikailag is használható, hogy információkat kapjunk a kezelt energetikai teréből. Ha szisztematikusan végigjárom figyelmemmel a kezelt testét, minden érintett területen létrejön egy reakció. Ezt a reakciót a megfigyelő teste rezonanciaként érzékeli. Az ilyen reakciók összessége aztán mintegy „képet” ad az adott ember energetikai teréről.
Bizonyos szempontból egy ilyen kép megegyezik egy computertomográfiai vizsgálat eredményével, mely esetben a páciens fizikai terét számítógépes támogatással három dimenzióban letapogatják és az eredményeket egy képpé fűzik össze. Csak a mi esetünkben egy energetikai letapogatásról van szó; eredményként nem fizikai struktúrák lesznek érzékelhetők (mint csontok, ízületi struktúrák, izmok, vagy belső szervek), hanem „energetikai minták”.
Eltekintve a különböző felszereltségtől, van egy további lényegi különbség a computertomográfiai vizsgálat és az egésztest-szkennelés között: a computertomográf a testben megtalált minden egyes részletet a legpontosabban rögzít. Ezeket aztán megnézik és értelmezik. Az egésztest-szkennelés esetében a gyógyító lágy, életlen figyelme pásztázza végig a testet, és nem részleteket gyűjt, hanem a legfontosabb, „legforróbb” helyeken úgymond fennakad, ill. ezek magukhoz vonzzák. Ezek azok a „forró” helyek, amelyek különleges jelentőséggel bírnak; minden más csak egy érdekes hátteret képez ezekhez.
Itt, mint bármely más energetikai észlelésnél, egy szubjektív jelenségről van szó. Az, hogy a szubjektív észlelésben az egész észlelő ember a saját történetével, kívánságaival és félelmeivel, képességeivel és gyengeségeivel együtt részt vesz, és ezek befolyásolják az észlelését, semmiképp sem csökkenti ennek a technikának az értékét. Növekvő gyakorlattal egyre jobban sikerül az észlelés „felszínéről”, mely a saját elképzeléseket és vágyakat is tartalmazza, a „tényleges” észleléshez eljutni, ahhoz, ami ott valóban érzékelhető.
Ezen a helyen meglehetősen megbízható információkat találunk a másik emberről. A szubjektív észlelés egyre inkább közelít a másik valóságához.Azonban soha nem lesz azzal azonos, mindig marad egy többé kevésbé nagy eltérés vagy torzulás, és ezáltal bizonyos mértékű bizonytalanság is az észlelőben, hogy vajon önmagát vagy a másik valóságát észleli. Paradox módon éppen ebben a szubjektív bizonytalanságban van lehetőség nagyfokú világosság elérésére a másik ember érzékelésében.
A modern társadalmakban csak kevés ember ismeri az emberi érzékelés ezen bámulatos oldalát. Közben pedig egy teljesen normális képességről van szó, mellyel minden ember rendelkezik és úgy tűnik, hogy a mindennapokban folyamatosan használja is. Azonban a legkevesebbek használják ezt tudatosan (egy kivétellel, ami az érzelmi tapasztalás, ami azonban megbízhatatlannak van minősítve), valószínűleg mert a mi kultúránkban ez a lehetőség nem téma, és ezáltal nem is használjuk. Ennek megfelelően az európai nyelvekben nincs is szó ennek ez érzékelésnek a leírására. Gyakran nevezik „látásnak”, de ugyanígy lehetne „megérzésnek”, „megsejtésnek” is hívni.
Ha az ember életében először szeretné tudatosan és célzottan használni ezt a képességét, akkor az első benyomás inkább csalódottságot okoz, mert eredményként egy meghatározhatatlan, homályos kép bontakozik ki, amelynek látszólag semmi jelentése nincs. Csak ha az ember elidőz velük, akkor lesznek a „képek” világosabbak, olyannyira, hogy a shiatsuban konkrétan dolgozhatunk velük. Azonban soha nem érik el a fényképek élességét, melyek fizikai struktúrákat képeznek le. Ez azért van, mert az energetikai világban nincsenek valódi határok az egyes területek közt, úgy tűnik, minden mindennel kapcsolatban áll. Az észlelés tehát nem egymástól elválasztott struktúrákat, hanem inkább különböző minőségű vagy intenzitású területeket ismer fel.
Így a shiatsu-gyógyásznak lehet olyan benyomása egy térről, hogy különböző világosságú részek vannak benne, vagy olyan érzése van, hogy a különböző területeken különböző erősség vagy gyengeség van jelen. A tér megjelenhet telítettség és üresség, vagy különböző hőmérsékletek szerint, mélység és felszínesség vagy különböző intenzitású helyek szerint rendeződve. Ahhoz, hogy egy élő benyomást kapjunk, fontos, hogy a saját közvetlen tapasztalásunkra összpontosítsunk. A feldolgozás és értelmezés majd ez után következik, ha szükséges.
Az ilyen minőségek a megfigyelő szubjektív érzetében jelennek meg, objektíven valószínűleg nem kimutathatók. Azért, hogy a szakmai kommunikációt és a könnyebb tájékozódást segítsük, a shiatsuban gyakran standardizáljuk ezeket az érzeteket és kyo-nak és jitsu-nak nevezzük őket. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a kyo és jitsu nem érzetminőségek – senki sem érez valamit úgy mint kyo vagy jitsu. Ezek a fogalmak inkább csak értelmezik az érzeteket.
Növekvő tapasztalattal az észlelhető különbségek mindig világosabbá válnak és egyre biztosabb alapot képeznek a kezelt testével való munkához.
Habár a shiatsu-gyógyász a gyakorlatban szisztematikusan végigpásztázza figyelmével a kezelt testét, és az észlelt minták alapján egy rajzot is készíthetne (amit a képzés során meg is teszünk), azonban ennek nincs túl nagy jelentősége. Sokkal fontosabb, hogy mely helyek vonzzák, hova irányul önmagától a figyelme. Egy ember belső állapotáról nem egy objektív kép alakul ki, hanem sokkal inkább egy a kezelő preferenciáiból álló háromdimenzionális térkép, mely olyan helyeket tartalmaz, amelyek különösen vonzzák őt. Az a tapasztalatom, hogy a kezeléseimben döntő jelentőségű lehet, hogy az emberről számomra kialakult összkép keretein belül ezeket a preferenciákat kövessem.
Ahhoz, hogy bele tudjunk „nézni” egy ember testébe, szükséges, hogy egy egyszerű, ellazult és mégis világos pozíciót vegyünk fel, mely a kezelő számára olyan érzést ad, hogy bele tud süllyedni a talajba. Kezdetben talán a legegyszerűbb, a kezelt harájából „menni” a testébe. Erre leginkább a sarokülés alkalmas - „medencét a medencéhez”, párhuzamosan a partner hosszanti tengelyére.
Ez a technika persze a testfelszín minden pontjáról indítható. Akár testi érintés nélkül is elvégezhető, pl. a beszélgetés alatt, és itt még az az érdekes lehetőség is adódik, hogy a partner által elmondottakat (pl. fejfájás) összevethetjük az energetikai mintájának érzetével. Sőt lehetséges egy egésztest-szkennelést nem jelenlévő emberen is elvégezni, azzal a feltétellel, hogy a kezelő képes a figyelmével egy élő és egyértelmű kapcsolatot létesíteni azzal az emberrel.
Az egésztest-szkennelés nagyon fontos eszközzé vált az én shiatsumban. Lényeges iránymutatást ad, hogy megtudjam, melyek azok a területek a kezelt testében amelyekkel elsősorban dolgoznom kellene. Ez éppúgy érvényes egy lokális shiatsu esetében, mint a teljes test kezelésénél. Ezzel egyidőben a kezelés által bekövetkező változásokat is észlelem, melyek megmutatják számomra, hogy hatékony-e a munkám.
Folytatjuk!