Elképzelem, a parányi, jégbe zárt vízcseppet, amint egyre csak növekszik a felhőben. Elképzelem azt a pillanatot is, amikor a felemelkedő meleg áramlat már nem tudja tovább emelni, s ezért zuhanni kezd. Megkezdi (vagy inkább folytatja?) útját a Föld felé, ahonnan származik. Benne a lehetőség, benne minden potenciál, benne a teremtő és a pusztító erő, benne a forrás és benne a vég.
Egy ilyen cseppecskét egy tölgy levele fékez le hirtelen. Gördül rajta egyet, végigcsorog a levéllemezen, s magával ragad néhányszáz porszemcsét, hogy lejjebb vigye őket. Újra gyorsulni kezd pár másodpercre, majd megérkezik a földből kiálló gyökerek közé. Innen már nem zuhan, csak szivárog, keresi magának az utat először rögök, majd egyre parányibb földszemcsék között. Addig kutat, míg rá nem lel egy szomjas hajszálgyökérre. Azt átöleli, s átlényegül benne.
Mások földet érve összekapaszkodnak. Összekapaszkodnak, és erősebbé válnak. Vékony csíkocskát alkotnak a kopár hegyoldalon, lefelé tartanak a mélybe. Újabb és újabb erecskékkel egyesülnek, hogy együtt és gyorsabban rohanjanak lefelé, hogy megérkezzenek haza, a völgyben csorgó patakba. A patak azonban már nem csorog, hanem robog. A medrét elhagyta, kisebb-nagyobb köveket sodorva ás magának másikat. Nem kímél semmit, minden egyes csepp csak hatalmát növeli. Viszi a lehullott ágat, sodorja magával a kidőlt fa törzsét, eszi a falu szélén a homokzsákot, repeszti, dönti a vályogfalat, és taszítja a csónakot…
Látom, ahogy a fiatalasszony leül a Duna lépcsőjére. Látom, ahogy előre hajtja fejét, s válla rázkódásából érzem, hogy zokog. Fényesen csillogó, hosszú haja előre omlik, eltakarja arcát, de tudom, hogy könnycseppek áztatják a betonlépcsőt. Szinte nem is látszik a csepp, ahogy a gravitáció lerántja az arcáról, majd odahajítja a lépcsőre. Ott viszont már nyoma van az asszony könnyeinek. Évek óta jár ide, mindig ugyanoda ül, könyökével a térdére támaszkodik, s szabad folyást enged a bánatnak. A bánat gyümölcsei rágják a lépcsőt, s gazdagítják a folyamot, ami könyörtelenül sodorja magával mindazt, amit elér a lépcsőn.
Tél. Csend. Magányos ház. Csak a kandallóban izzó fahasábok ropogása hallatszik. A tüzet egy öregember bámulja a szoba némaságában ülve. Agg kezével egy kendőt szorít, és a háznál csak ő magányosabb. Mozdulatlan test, hangtalan elme. Egy kép van benne pusztán. Egy arc. Egy tekintet. Az kitölt mindent, lefoglal minden sejtet, az már örökkévaló.
Tél. Csend. Csak a dermesztő eső kopogása hallatszik az erdőszélen. Összeszottyadt juharmag lapul a kemény föld csendjében. Vékonyka hártyás szárnya már oszlásnak indult. A magköpeny sötét és száraz. Álmosan öleli körbe az új kezdet lehetőségét, míg meg nem érkezik az erő, ami mindennek utat nyit. Második napja szakadatlanul esik, pusztítja a havat, az olvadék pedig lassan szivárog a mélybe. A ráncos mag inni kezd és megtelik. Megfeszül, leveti vén ruháját, és ébredezik benne a szunnyadó lehetőség. Utat tör magának a kincs, ami hónapokra elrejtőzött a csendbe.
Szerző: Imre Zoltán
Ha esetleg a korábbi meséket nem olvastad volna, az alábbi linkekre kattintva pótolhatod őket: